Már majdnem két hónapja itthon, mégis még mindig meglepődnek az ismerősem, ha összefutnak velem az utcán. Nem kellene csodálkoznom. Az elmúlt közel két évből több, mint másfelet a világ másik oldalán töltöttem el. Ez pedig azt jelentette, hogy egyáltalán nem lehetett velem Budapest utcáin összefutni. A világ különböző pontjairól osztottam meg képeimet, élményeimet. Ám most május 15.-én a reggeli órákban haza érkeztem Magyarországra, s úgy tűnik maradok egy darabig.

"Szóval akkor most már hazajöttél, örökre?" Többször hallottam ezt a kérdést, s ugyan pontosan nem tudom megmondani mit is jelent, a válaszom egy majdnem határozott nem. Hiszen nekem nem lehet örökre egy helyben maradni, az utazást ami a szenvedélyem természetesen Magyarországon, Európában is folytatom. Azt sem tudom költözöm-e külföldre a közeli vagy távolabbi jövőben. Majd kiderül.

Kicsit kevesebb, mint egy évvel ezelőtt csillogó, de fáradt szemekkel érkezdtem meg a tangshani reptérre pár megszámlálhatatlanul hosszú óra utazás után. Egy (akkor) kedves kínai nő fogadott és két férfi, akik ugyan nem szóltak semmit, csak biccentettek, később kiderült, ők a főnökök. Elvittek ebédelni, amit már a hölggyel kettesben töltöttem, kaptam egy ideiglenes mobiltelefont, majd felvittek a lakásba, ahol szinte azonnal elaludtam. A nap sütött, a reptér messze volt, én pedig örültem, hogy végre megérkeztem. Itt indult kínai életem. Másnaptól már dolgoztam, elkezdtem ismerkedni, majd jött az amire nem lehet előre felkészülni. Az internet nem működött rendesen, én magányos voltam (nem, valahogz erre sem lehet felkészülni rendesen), sok volt a munka, a sírás és minden olyan más volt. Fél év kellett, hogy beleszokjak, majd fél év kellett arra, hogy felkészüljek a búcsúra. Keserédes. Ma már beszélek valamennyire kínaiul, jobban megértem a rendszereiket és (talán) kevésbé húzom fel magamat rajtuk. Így búcsúzom én most Kínától. Nem örökre, de egy jó időre.

A kínai Nagy Falat mindenki ismeri a világon. Legalábbis mindenki tudja, hogy egy hatalmas fal van Kínában, ami az országot védte év ezredekkel ezelőtt.. Mindenki tanult róla az iskolában és láttunk róla képeket is, ahogyan a fák között hullámzik. Csodálatos helynek képzeljük, s elárulom nektek, hogy az is! A Nagy Falról sok féle " városi" legenda is terjed. Például, hogy látszódik az űrből vagy az, hogy végig lehet rajta "sétálni". Bevallom, az előbbit nem teszteltem, az utóbbiról pedig számos forrásból megkaptam a választ; sajnos nem igaz, mivel mára egy része már leomlott. Inkább rövidebb részekből áll (ma már) mint egy összefüggő építményből. (Amúgy egy elég hosszú sétáról lenne szó, olyan 6000-7000 kilométerről...) Én ugyan nem a híres pekingi szakaszánál jártam egyelőre, viszont így is egy nagyon maradandó élményben volt részem Qinhuangdao-ban (ejtsd: Csinhuándáó - vagy valahogy így).

Miután hazatértem Vietnamból egy teljesen ismeretlen öröm fogott el. Ismeretlen volt, hiszen korábban még sosem éltem át. Az öröm, amikor megpillantottam a saját kis hazámat a repülőgépből kitekintve. Az öröm amikor fél év kalandozás és távollét után megöleltem a reptéren a legjobb barátnőmet és az anyukámat. Az öröm, amikor visszatértem a régi helyekre. Sétáltam egyet a várban, letekinthettem a városra. A városomra. Felismertem, hogy sok mindent láttam, s mégis. Hiába lettem szerelmes a tengerbe Vietnamban, varázsoltak el a kertek Szingapúrban, vagy gyerekkori álmomat megvalósítva elefántokkal töltöttem zel egy napot Thaiföldön. Budapesten is ott a varázs. Turistaként lépkedtem Budapesten és közben azt is éreztem, mintha sosem indultam volna el otthonról. A világ kicsit megállt, mintha megvárt volna. A szüleimmel, testvéreimmel, (régen nem látott) barátaimmal együtt töltött napok sosem érzett boldogsággal töltöttek el. Ideálisnak tűnik? Valóban az. Akkor mégis miért nem maradtam?

Most, hogy több, mint három és fél hónapja élek Ázsiában láttam/hallottam rengeteg érdekes és olykor majdnem sokkoló dolgot. Előre szeretném leszögezni, hogy én nem vagyok nagy hazafi, ellenben valahogy, amikor a hazámról beszélek jól eső érzés fog el. Szeretem Budapestet és volt idő, hogy azt gondoltam, nem tudnék hosszabb ideig máshol élni. Aztán persze megváltoztam és a környezetem is megváltozott. Emellett azt is tudni kell, hogy nem tartom magamat nagy utazónak. Eddig 7-8 országban voltam. Ez valakinek sok, valakinek pedig szinte semmi. Rengeteg emberrel beszélgettem és találkoztam az utóbbi időszakban. Arra gondoltam, hogy ezekről az élményeimről az utazásom végén fogok egy összefoglaló jellegű bejegyzést írni, viszont most van bennem valami, ami nagyon kikívánkozik és szinte biztos vagyok benne, hogy nem mindenkinek fog tetszeni. Tisztában vagyok vele, hogy minden ember különböző szituációban van és mindenkinek megvan a maga dolga és gondja, viszont szeretném, ha ezt elolvassátok, akkor ne értsétek félre.

Én imádok emberekkel beszélgetni, kultúrákat megismerni, kulturális és kommunikációs különbségekkel találkozni, azokon akár órákig agyalni. Az elmúlt egy hónapban Vietnamon kívül Thaiföldön jártam. A vietnamiakon és pár thai emberen kívül, megismerkedtem amerikaiakkal, rengeteg indaival osztottuk meg egymással történeteinket  és életszemléletünket, emellett beszélgettem többek között Szíriából, Pakisztánból, Laoszról, Franciaországból, Németországból származó emberekkel. Figyeltem arra, hogyan beszélnek magukról, a kultúrájukról és arról, ami más, mint az övék. Volt közöttük keresztény, buddhista, hindu, muszlim, a "maga módján hívő" és ateista is. Olyan, aki meleg és olyan, aki nem fogadja el őket. Olyan aki a hagyományait és a családját tartja a legfontosabbnak és olyan aki mérges azokra, akik nem nyitott gondolkodásúak. 

Két teljesen különböző ember és kultúra találkozása. Szavak nélkül is megértettük egymást az elefántok gazdájával Thaiföldön.

Pár napja azon gondolkoztam, hogy ne tudná valaki jól érezni magát azon a helyen ahol most éppen én vagyok. Ez kicsit szürreálisan hangzik, hiszen néha én is elvágyódom innen, most mégis úgy érezem, hogy a lehető legjobb helyen vagyok. Kerestem a miérteket. Miért is érzem magam ennyire jól itt? A következőre jutottam.

Ők mindenképpen a listán vannak. Minden órán kapok valami cuki rajzot tőlük.

Napra pontosan három hónapja érkeztem Vietnamba, Hanoiba. Egyrészről szinte tegnapnak tűnik, másrészről évekkel ezelőttinek. A küldetésem felénél járok. Elég nehéz három hónapon vagyok túl. A fényképeken persze a mosolygós arcom és a rengeteg pozitív változás látszik, viszont a valóság ennél sokkal árnyaltabb. 

Szóval ez még csak tegnap volt... Janem. Három hónapja.

Kimenni egy (messzi) országba akár csak pár hónapra nem egyszerű. Talán az az egyik legnehezebb, hogy látod, hogy a családod és a barátaid élete ott folytatódik, ahol ott hagytad őket, a tied viszont fenekestül felfordul. Aki nem keresett korábban, valószínűleg most sem fog. Ha igen, szerencsés vagy. Akivel korábban szoros volt a kapcsolatod valószínűleg gyengébb lesz. Ha meg nem szakad. "Hiányzol." Ez a szó néha teljesen üresen hat. Máskor életet ment. A legtöbbet az jelenti számomra, ha valaki megkérdezi, hogy vagyok, milyen volt a napom és őszintén érdeklődik, majd megoszt valamit a saját napjaiból. És közben nekünk a 21. században még szerencsénk van, hiszen ott a Skype, Messenger, WhatsApp. Majdnem minden nap tudunk a szeretteinkkel kommunikálni, ha van áram és internet. Akkor is, ha az időeltolódás miatt ez nehézkes.

Hogyan lehet beilleszkedni "fehér európai lányként" egy ázsiai kisváros mindennapjaiba? Erre a kérdésre számomra két válasz létezik: sehogy és könnyen. Sehogy. Hiszen bármikor kimész az utcára rád köszönnek, mint egy hírességre. Más vagy és ezt ők is látják. Egy vietnami ismerősöm azt mondta, hogy azért köszönnek rám, mert udvariasak akarnak lenni. Én ezen megdöbbentem, hiszen nekem nem ilyen az aki udvarias. Innen is látszik, hogy más kultúrát hoztam magammal. Fényképet kérnek tőlem, valószínűleg, hogy megmutassák a barátaiknak, feltegyék Facebookra. Én meg csak abban reménykedek, hogy egyszer sokat fog érni az a fénykép. Miért mondom mégis azt, hogy könnyen? A nyelv nem beszélése ugyan akadályokat gördít elénk, de a mai technológia, a kedvesség és a nyitottság sokat számít. Ha tudod használni a testbeszéded az fél sikernek számít. (Nekem szerintem lassan adhatnának egy felsőfokú nyelvvizsgát belőle.) Tudsz vásárolni a piacon, a szupermarketben (ott aztán tényleg nincsen sok nehézség) és akár fodrásznál is el tudsz igazodni. Ha mázlid van pár egyszerű angol szót is hallhatsz. Ha pedig tényleg elakadnátok vagy valami bonyolultabb üzenetet szeretnétek átadni egymásnak ott a google translate. Nem azt mondom, hogy zökkenőmentes és hogy nem rágtam le a körmeimet amíg a hajam készült, de a végére teljesen meg voltam elégedve. A vietnamiak nagyon kedves emberek. Bármennyire is hangozhat klisének. Szinte mindig mosolyognak és őszintén tudnak örülni annak, ha visszamosolyogsz. Hogyan érezhetnéd magad idegenül egy ilyen helyen? (Akkor is, ha először megdöbbensz, hiszen egy nagy városból jöttél, ahol neked kellett másokra rámosolyogni.) Emellett, ha megtalálod a helyeket, ahol, otthon érzed magad akkor máris minden egyszerűbb. Legyen az a tenger vagy egy kávézó, ahol az ismerős ízekkel találkozhatsz.

"Otthon"

S minden imádatom mellett, amivel Vietnamnak adózom, hiányérzetem van. Nehéz igazi mély emberi kapcsolatokat kialakítani. Úgy gondolom, hogy ez nem csak a közös nyelv hiányából adódik, hiszen mostantól számítva 3 hónap múlva haza megyek. Ki tudja, visszajövök-e egyáltalán?  Emellett a kezdeti nyitottság után azt vettem észre, hogy van egy kulturális gát közöttünk, illetve az, hogy nekik szintén megvan a saját életük. Mi pedig csak "bevándorlók vagyunk" abban, nem igazán részesei. Nehéz nem magányosnak lenni, de meg lehet és meg is kell találni az onnan kivezető utat. 

Sokan mondták, hogy ez az utazás önmagam megismerésében is sokat segít és megváltoztat. Mennyire igaz! Az elmúlt 3 hónapban sokkal magabiztosabb lettem, javult a nyelvtudásom (sokszor angolul gondolkodom), nem szűnt meg a gyerekek iránti szeretetem (ez azért nagy teljesítmény), fogytam, könnyebben alkalmazkodom, gyakrabban lépek ki a komfortzónámból. No meg meg tudok értelmezni egy teljes beszélgetést anélkül, hogy egy szót is értenék belőle. Persze arra is rájöttem, hogy valami valószínűleg soha nem fog megváltozni. Ugyanolyan szétszórt és túl érzékeny vagyok, mint korábban.

A kérdésre, hogy van-e honvágyam több válaszom is létezik, attól függ honnan vesszük. Nincsen, hiszen nem tudok egy olyan helyet mondani, ami igazán hiányozna és a családommal korábban sem találkoztam minden nap, így szinte természetes, hogy nem láttam őket 3 hónapja. A másik válaszom, pedig, hogy nagyon is van. Hiányzik, hogy leüljek valakivel egy kávé mellé és átbeszéljük a mindennapjainkat. Irigy vagyok mindenkire, amikor egy születésnapkor összeülnek és nélkülem esznek tortát. (A karácsony még csak most fog jönni... :) ) Viszony emellett mégsem egyértelmű, hogy Budapesten/Magyarországon képzelem-e el a jövőmet. 

Nagyon hálás vagyok, minden könnyemmel, nehézségemmel együtt, hogy itt lehetek. Múlt héten voltam Thaiföldön meghosszabbítani a vízumomat. Azon gondolkoztam, hogy ha lenne olyan lehetőség, hogy most haza menjek itt hagynám-e Vietnamot. A válaszom pedig annyira egyértelmű volt, hogy szinte elnevettem magam. Hülye lennék, hiszen csak fél úton vagyok. Karácsonykor pedig majd videó telefonálunk.

Amikor közölték az iskolában, hogy nem tanítunk másfél napig csak mosolyogtunk. Végre nincsen tanítás, kicsit pihenhetünk. Azt mondták hatalmas vihar lesz. Este az őr nem szeretett volna kiengedni minket vacsorázni. Szerette volna a kaput bezárni mihamarabb. Mi visszaértünk időben, a vihar előtt. Éjjel 3 óra környékén felébredtem. Hallottam, hogy a szél és az eső szét akarja szedni a házat. A szobatársam felkapcsolt villanynál ült, nem tudott aludni. Reggel nem volt áram. És utána nem volt áram még másfél napig. Másnap reggel a víz is elment egy időre.

A villanyoszlop megfáradt.

Abban reménykedtem, hogy a hétfői nap után teljes körű felvilágosítást fogok tudni adni arról, hogy hogyan is néz ki egy esküvő itt, Vietnamban. Milyen hasonlóságai, különbségei vannak az otthonihoz képest és persze arról, milyen íze van a tortának. (Ha csak a torta íze miatt olvasnád a bejegyzést ki kell ábrándítsalak: nincsen íze.) Viszont hiába volt színes meghívóm és ettem végig mind a 6 fogást, nem érzem, hogy a vietnami esküvők szakértője lennék. Nektek is be kell érnetek azzal, hogy azt bemutassam én mit láttam belőle, ami becsléseim szerint csak kis része a valós esküvőnek.

Egy héttel ezelőtt kaptunk meghívást az egyik tanárnő esküvőjére. Ms Mo egy gyönyörű nő, viszont itteni mércével mérve későn talált rá a szerelem, hiszen most 29 éves. Már az időpont is furcsa volt számomra, hiszen ki rak hétfőn délelőtt 11 órára esküvőt? Aztán kiderült, hogy a tanárnő délután még dolgozik is, fél hattól tanít a központban. Így az volt a becslésem, hogy lényegében megnézünk egy szertartást, ebédelünk és már vége is lesz. A számításaim nagyjából bejöttek, de a szertartás kimaradt.

Már több, mint két hete érkeztem Vietnamba és szombaton hivatalosan is befejeződött az első tanítási hetem. Tanárként. Sosem gondoltam korábban, hogy "igazi tanár" leszek. Hiszen nem is vagyok az, nincsen tanári végzettségem. Én csak mint egyszerű önkéntes jöttem ki Vietnamba, hogy tanítsak, de otthon azt mondták, hogy ez non-formális oktatás lesz, inkább csak bátorítanom kell a gyerekeket és beszélgetnem velük. Ahogy nézem, ezt is csinálom.

Az iskolám a CEC English Center délutáni-esti órákat tart gyerekeknek. Egy teljesen kezdő osztály van, a kezdő után pedig elég sok szint. Ide nem a szegény gyerekek járnak, mert ahogy néztem egyrészt elég sok pénzt kell fizetniük a szülőknek, másrészt például több diákon is okos órát/vagy ahhoz hasonlót vettem észre. Összesen 34 osztályunk van, 17 tanárunk (ebből összesen 2 férfi) és vagyunk négyen külföldiek. Hárman önkéntesek én, egy litván és egy francia srác és egy tanár gyakornok a filippínó lány. Háromféle beosztásban járnak ide a diákok. Vannak akiknek hétfőn-szerdán-pénteken, másoknak kedden-csütörtökön-szombaton délután és akadnak olyanok is akiknek csak szombat délelőtt van órájuk. Mi önkéntesen keddtől szombatig dolgozunk.