Napra pontosan három hónapja érkeztem Vietnamba, Hanoiba. Egyrészről szinte tegnapnak tűnik, másrészről évekkel ezelőttinek. A küldetésem felénél járok. Elég nehéz három hónapon vagyok túl. A fényképeken persze a mosolygós arcom és a rengeteg pozitív változás látszik, viszont a valóság ennél sokkal árnyaltabb.
Szóval ez még csak tegnap volt... Janem. Három hónapja.
Kimenni egy (messzi) országba akár csak pár hónapra nem egyszerű. Talán az az egyik legnehezebb, hogy látod, hogy a családod és a barátaid élete ott folytatódik, ahol ott hagytad őket, a tied viszont fenekestül felfordul. Aki nem keresett korábban, valószínűleg most sem fog. Ha igen, szerencsés vagy. Akivel korábban szoros volt a kapcsolatod valószínűleg gyengébb lesz. Ha meg nem szakad. "Hiányzol." Ez a szó néha teljesen üresen hat. Máskor életet ment. A legtöbbet az jelenti számomra, ha valaki megkérdezi, hogy vagyok, milyen volt a napom és őszintén érdeklődik, majd megoszt valamit a saját napjaiból. És közben nekünk a 21. században még szerencsénk van, hiszen ott a Skype, Messenger, WhatsApp. Majdnem minden nap tudunk a szeretteinkkel kommunikálni, ha van áram és internet. Akkor is, ha az időeltolódás miatt ez nehézkes.
Hogyan lehet beilleszkedni "fehér európai lányként" egy ázsiai kisváros mindennapjaiba? Erre a kérdésre számomra két válasz létezik: sehogy és könnyen. Sehogy. Hiszen bármikor kimész az utcára rád köszönnek, mint egy hírességre. Más vagy és ezt ők is látják. Egy vietnami ismerősöm azt mondta, hogy azért köszönnek rám, mert udvariasak akarnak lenni. Én ezen megdöbbentem, hiszen nekem nem ilyen az aki udvarias. Innen is látszik, hogy más kultúrát hoztam magammal. Fényképet kérnek tőlem, valószínűleg, hogy megmutassák a barátaiknak, feltegyék Facebookra. Én meg csak abban reménykedek, hogy egyszer sokat fog érni az a fénykép. Miért mondom mégis azt, hogy könnyen? A nyelv nem beszélése ugyan akadályokat gördít elénk, de a mai technológia, a kedvesség és a nyitottság sokat számít. Ha tudod használni a testbeszéded az fél sikernek számít. (Nekem szerintem lassan adhatnának egy felsőfokú nyelvvizsgát belőle.) Tudsz vásárolni a piacon, a szupermarketben (ott aztán tényleg nincsen sok nehézség) és akár fodrásznál is el tudsz igazodni. Ha mázlid van pár egyszerű angol szót is hallhatsz. Ha pedig tényleg elakadnátok vagy valami bonyolultabb üzenetet szeretnétek átadni egymásnak ott a google translate. Nem azt mondom, hogy zökkenőmentes és hogy nem rágtam le a körmeimet amíg a hajam készült, de a végére teljesen meg voltam elégedve. A vietnamiak nagyon kedves emberek. Bármennyire is hangozhat klisének. Szinte mindig mosolyognak és őszintén tudnak örülni annak, ha visszamosolyogsz. Hogyan érezhetnéd magad idegenül egy ilyen helyen? (Akkor is, ha először megdöbbensz, hiszen egy nagy városból jöttél, ahol neked kellett másokra rámosolyogni.) Emellett, ha megtalálod a helyeket, ahol, otthon érzed magad akkor máris minden egyszerűbb. Legyen az a tenger vagy egy kávézó, ahol az ismerős ízekkel találkozhatsz.
"Otthon"
S minden imádatom mellett, amivel Vietnamnak adózom, hiányérzetem van. Nehéz igazi mély emberi kapcsolatokat kialakítani. Úgy gondolom, hogy ez nem csak a közös nyelv hiányából adódik, hiszen mostantól számítva 3 hónap múlva haza megyek. Ki tudja, visszajövök-e egyáltalán? Emellett a kezdeti nyitottság után azt vettem észre, hogy van egy kulturális gát közöttünk, illetve az, hogy nekik szintén megvan a saját életük. Mi pedig csak "bevándorlók vagyunk" abban, nem igazán részesei. Nehéz nem magányosnak lenni, de meg lehet és meg is kell találni az onnan kivezető utat.
Sokan mondták, hogy ez az utazás önmagam megismerésében is sokat segít és megváltoztat. Mennyire igaz! Az elmúlt 3 hónapban sokkal magabiztosabb lettem, javult a nyelvtudásom (sokszor angolul gondolkodom), nem szűnt meg a gyerekek iránti szeretetem (ez azért nagy teljesítmény), fogytam, könnyebben alkalmazkodom, gyakrabban lépek ki a komfortzónámból. No meg meg tudok értelmezni egy teljes beszélgetést anélkül, hogy egy szót is értenék belőle. Persze arra is rájöttem, hogy valami valószínűleg soha nem fog megváltozni. Ugyanolyan szétszórt és túl érzékeny vagyok, mint korábban.
A kérdésre, hogy van-e honvágyam több válaszom is létezik, attól függ honnan vesszük. Nincsen, hiszen nem tudok egy olyan helyet mondani, ami igazán hiányozna és a családommal korábban sem találkoztam minden nap, így szinte természetes, hogy nem láttam őket 3 hónapja. A másik válaszom, pedig, hogy nagyon is van. Hiányzik, hogy leüljek valakivel egy kávé mellé és átbeszéljük a mindennapjainkat. Irigy vagyok mindenkire, amikor egy születésnapkor összeülnek és nélkülem esznek tortát. (A karácsony még csak most fog jönni... :) ) Viszony emellett mégsem egyértelmű, hogy Budapesten/Magyarországon képzelem-e el a jövőmet.
Nagyon hálás vagyok, minden könnyemmel, nehézségemmel együtt, hogy itt lehetek. Múlt héten voltam Thaiföldön meghosszabbítani a vízumomat. Azon gondolkoztam, hogy ha lenne olyan lehetőség, hogy most haza menjek itt hagynám-e Vietnamot. A válaszom pedig annyira egyértelmű volt, hogy szinte elnevettem magam. Hülye lennék, hiszen csak fél úton vagyok. Karácsonykor pedig majd videó telefonálunk.
