Kicsit kevesebb, mint egy évvel ezelőtt csillogó, de fáradt szemekkel érkezdtem meg a tangshani reptérre pár megszámlálhatatlanul hosszú óra utazás után. Egy (akkor) kedves kínai nő fogadott és két férfi, akik ugyan nem szóltak semmit, csak biccentettek, később kiderült, ők a főnökök. Elvittek ebédelni, amit már a hölggyel kettesben töltöttem, kaptam egy ideiglenes mobiltelefont, majd felvittek a lakásba, ahol szinte azonnal elaludtam. A nap sütött, a reptér messze volt, én pedig örültem, hogy végre megérkeztem. Itt indult kínai életem. Másnaptól már dolgoztam, elkezdtem ismerkedni, majd jött az amire nem lehet előre felkészülni. Az internet nem működött rendesen, én magányos voltam (nem, valahogz erre sem lehet felkészülni rendesen), sok volt a munka, a sírás és minden olyan más volt. Fél év kellett, hogy beleszokjak, majd fél év kellett arra, hogy felkészüljek a búcsúra. Keserédes. Ma már beszélek valamennyire kínaiul, jobban megértem a rendszereiket és (talán) kevésbé húzom fel magamat rajtuk. Így búcsúzom én most Kínától. Nem örökre, de egy jó időre.

Kínát vagy imádod, vagy utálod. Nincsen középút. - Ezt hallottam én és lényegében majdnem egyet is értek vele. Én egyes részeitől a falra mászom, más részeit nagyon szeretem. Amit nem szeretek igyekszem elengedni már. Nem mindig sikerül. Azt mondják a kínaiak kedvesek. Mások azt, hogy bunkók. Mind kettő igaz. Attól függ hol vagy és milyen szituációban találkozol velük. Itt híresség vagy kicsit, annak a pozitív és negatív oldalaival. Megbámunak az utcán, levideóznak a boltban, képet kérnek veled. Az első fényképet egy buszsofőrrel készítettem. Megállt külön ezért a megálló előtt. Sokan próbáltak velem barátkozni, de többször csak azt éreztem a barátaiknak akarják mutogatni, hogy egy külföldivel lógnak együtt. Angolul kevesen tudnak. Persze én egy kisebb város még kisebb kerületében laktam. A légszennyezés valódi, én érzem saját magamon, a kínaiak nem értenek néha miért nem szeretném kinyitni az ablakot... Félnek az elhízástól, barnulástól a napon és optikailag nagyítják páran a szemüket is.

Az étel számomra vegyes volt. Egy kínai bbq-t bármikor megennék, de oda egyedül nem mész. Ketten sem nagyon. A kínai gombócok (dumpling vagy bao) számomra nagyon finomak, a tésztát megeszem, de nagyon sok minden csípős - főleg északon. Az utcán én nem vettem ételt, amennyi olajat ráraknak egy fogásra annyit használok otthon egy fél év alatt. (költői túlzás) Ami persze szerethető volt, hogy telefonnal lehetett mindent egy QR kód segítségével fizetni mindenhol. Pénztárca sosom volt nálam, pénzt is csak ritkán láttam, bankkártyát sosem használtam. Ruhát, cipőt és az ételen kívül minden mást online rendeltem. Nagy szerelem lett az is, bár veszély egy játék. Főleg a végén amikor egy kupacban látod mit vettél.

Tényleg sokan megnéztek az utcán és a boltokban, sokszor ezért is szerettem csak a bevált helyekre járni, ahol egy idő után ismertek, s kevésbé néztek rám csodabogárként. Az eladókkal hamar megtaláltam a hangot, ugyan a közös nyelvünk leginkább a testbeszéd volt. Volt amikor nagyon kerestem valamit és az kitalálták mire van szükségem és segítettek. Persze vettem olyan dolgokat amiket nem feltétlenül szerettem volna; ezeréves tojás, édes pizza (ne is kérdezd, nagyon rossz), édes szendvics felvágottal... Ami viszont számomra pozitív volt például az a dió tej (fogalmam sincsen hogy miből és hogyan készítik, de örülök, hogy nem tudom), furcsa kék tojás (amiről kiderült, hogy egy otthon is kapható csirke tojása), egyes sütemények (az egyik kedvenc történetem, amikor az egyik tündéri gyerekemmel találkoztam a boltban és ugyanazt a süteményt szorongattuk a kezünkben), tengeri moszat és abból a leves amit készítettem, kókuszdió és főleg annak a leve. 

A munka, ahogy említettem, sok volt. Alig tudtam utazni. Nem voltak hozzá adottak a körülmények. Hétfő és kedd voltak a szabadnapjaim, ami azért volt nehéz, mert a legtöbben ugye péntekig dolgoznak. Az iskolában dolgozók olyan heti hét napot is eltöltöttek munkával. Keményen kell dogozni, ez a mottójuk. Rugalmasságot követeltek tőlünk és azt, hogy néha mi is hat napot töltsünk bent. Variálták a beosztást és amikor megkértem őket, hogy fix beosztásom legyen akkor lényegében kijelentették, hogy remélik nekem Kínában a munkám az első. Sok nehézség volt emiatt. Szerencsére így is pár várost sikerült megnéztem. Eljutottam a Nagy Falhoz, Shanghajba és a Tiltott városba, illetve a tengerhez is (ez egyébként nem volt nagy varázslat, nagyon koszos). Kimaradtak még részek, főleg a természet, pandát sem láttam, vissza fogok jönni, de akkor már máshogyan, máshova. Okosabban. Máskor a munka kevés volt, de sokat kellett bent lenni. Az elején azért, mert kevés osztályunk volt, utána pedig tudták, hogy nem maradok. Nem votl meg a balansz sosem igazán, sem pedig a támogató környezet. Mindig is kívülállónak éreztem magamat, amin nem is igazán próbáltak meg változtatni.

Egy évet terveztem, ezt tisztességgel megcsináltam, de most már itt az idő továbblépni. Sokat köszönhetek ennek az országnak, az embereknek és magamnak. Megismertem egy egészen új kultúrát, egy más élet szemléletet és ismét megtanultam jobban becsülni magamat és a 'sajátjaimat'. Fejlődtem önmagam megismerésében és életszemléletben is. Alig várom, hogy ezt más környezetben is alkalmazhassam! Itt kezdtem el alkotni és olyan fényképeket készíteni magamról amikről eddig csak álmodtam. S éppen ezek miatt, az egyik szemem sír, a másik nevet. Nagyon megszerettem a gyerekeket akikkel itt dolgoztam, sok mindent tanítottak nekem, megszoktam az itteni létet, de kész vagyok haza menni. A pakolás nem könnyű, sosem volt az. Viszont segít áttekinteni az itteni évemet és felkészíteni a változásra. Sok történetem van. Lehet megírom őket utólag. 再见!