Abban reménykedtem, hogy a hétfői nap után teljes körű felvilágosítást fogok tudni adni arról, hogy hogyan is néz ki egy esküvő itt, Vietnamban. Milyen hasonlóságai, különbségei vannak az otthonihoz képest és persze arról, milyen íze van a tortának. (Ha csak a torta íze miatt olvasnád a bejegyzést ki kell ábrándítsalak: nincsen íze.) Viszont hiába volt színes meghívóm és ettem végig mind a 6 fogást, nem érzem, hogy a vietnami esküvők szakértője lennék. Nektek is be kell érnetek azzal, hogy azt bemutassam én mit láttam belőle, ami becsléseim szerint csak kis része a valós esküvőnek.

Egy héttel ezelőtt kaptunk meghívást az egyik tanárnő esküvőjére. Ms Mo egy gyönyörű nő, viszont itteni mércével mérve későn talált rá a szerelem, hiszen most 29 éves. Már az időpont is furcsa volt számomra, hiszen ki rak hétfőn délelőtt 11 órára esküvőt? Aztán kiderült, hogy a tanárnő délután még dolgozik is, fél hattól tanít a központban. Így az volt a becslésem, hogy lényegében megnézünk egy szertartást, ebédelünk és már vége is lesz. A számításaim nagyjából bejöttek, de a szertartás kimaradt.

Amikor valaki arra figyelmeztetett, hogy a vietnamiak mindenhonnan késni fognak akkor azt nem gondoltam volna, hogy egy esküvőről is elkésnek. Vagyis nem késnek. Csak később érnek oda, mint a többiek. Viszont ez nem számít késésnek. Örülnek, hogy eljöttél. Kicsit stresszes voltam először, mert 11 óra körül még nem indultunk sehova. 11 óra utána pár perccel a csapat az irodából, akikkel mentünk, jelezte, hogy akkor ők most elmennek átöltözni. Ekkor engedtem el minden aggodalmam. Fél 12-kor szálltunk be nyolcan egy taxiba. Kicsit nyomorogva, de reménykedve, hogy maximum 20 percet kell eltöltenünk az autóban. Sam rajtam keresztül próbált Ms Luannal beszélgetni és feltérképezni a vietnamiak házasodási szokásait, közben pedig nagyrészt vietnamiul ment a társalgás. Amikor megérkeztünk a célhoz, azonnal meghallottuk, merre van az esküvő.  

A menyasszony.

Egy fotó a párról és egy szép kapu várt minket. Ilyet már többször is láttam itt a városban. Előre küldtek engem, mert a kezemben volt az ajándék. Természetesen minden szem rám szegeződött az érkezéskor, ezt valahogyan soha nem tudom megszokni. Módszeresen kikapták az ajándékot a kezemből és a színpadhoz legközelebbi asztalhoz leültettek minket. (Valahogy megnyugodtam, amikor láttam, hogy van egy másik asztal is, ami üres még.) Láttam, hogy a legtöbb asztalnál már esznek az emberek. Felmerült bennem a kérdés: akkor mi le is maradtunk az étkezés feléről? 

Asztalunk az ötödik fogás környékén.

Kiderült, hogy itt lényegében mindenki akkor jön és megy amikor kedve tartja. Nem tudom miről maradtunk le, a megérkezésünk után csak karaoke volt és ebéd. Igen, karaoke party délben. A litván sráccal ezen jót nevettünk. Viszont az emberek az az ajándékot adják a párnak, hogy énekelnek egyet. Minket is szerettek volna erre rávenni, de ehhez kevés volt a pálinka... A következő két órában felszolgálták nekünk, mind a hat fogást. Itt a saját tempódban eszel, nem vagy hozzákötve a többi asztalhoz. Fotózkodtunk, mint minden rendes esküvőn és az ismerőseinknek mi voltunk a leghálásabb közönség. A tanár ismerőseink szerte szét ültek a térben, úgy néz ki megérkezés szerint kapod az asztalt. Ha üres a tányérod az asztalodnál valaki biztos rak bele valamit. Ez nem csak itt jellemző. Tiszteletet jelent valószínűleg és azt, hogy törődnek veled, de az európai ember számára inkább frusztráló, hiszen tudunk magunknak szedni azt és akkor amikor mi szeretnénk. Ha üres a poharad már kerül bele a jég és a víz/kóla/sör. Minden ételt ugyanabból a kis tálkából eszel evőpálcikával. Még a leveshez sem kaptunk kanalat. Én nekem sikerült a földre harcolnom két pár pálcikát, de a legnagyobb mosollyal adtak nekem másikat. (És közben magukban nevettek, mit bénázok.) A menyasszony egyszer cserélt ruhát ott létünk alól. Először egy csodaszép világos arany volt rajta, míg később felvette a fehéret. Viszont nem volt rajta cipő, csak egy magasított talpú tanga papucs. Ez az amit otthon biztosan nem tudnék elképzelni.

Mi maradtunk legtovább, így láttuk, hogy mindenki, akkor megy, amikor mennie kell. Ettünk csirkét, rákot, halat, marhát, malacot, medúzát. A desszert pedig promóciós joghurt volt. (Reméltem, hogy nyerek vele egy telefont, de sajnos nem sikerült.) A torta gyanús lett nekem egy idő után, hiszen mindenki indult haza és senki nem evett belőle. Rákérdeztem és kiábrándultam. Hamis tortájuk volt. Mind a három. A krém rajta igazi, viszont belül a torta "fake". Az volt az indoklás, hogy drága lett volna az igazi és amúgy is elég sokat eszünk, nem éri meg az igazi. (Azért már ott gyanús volt számomra ez a torta dolog, amikor megkérdeztem róla az központünk vezetőjét és nem nevetett ki azonnal, hanem arra biztatott, hogy kérdezd meg a menyasszonyt.)

A hamis torták.

Valahogy a földre szemetelést nem tudom megérteni és megszokni. Viszont villám gyorsan takarított a felszolgáló csapat. Mikor befejeztük az ebédet láttuk, hogy két új asztalhoz terítettek és újabb emberek kezdtek el enni. Ők a hozzátartozók voltak. Ezt nem értettük, de felvilágosított minket az ara, hogy nekik ez már a második esküvői étkezésük. Őszintén: el sem fértek volna azon a helyen amikor mindenki más ott volt és így sokkal bensőségesebbnek tűnt.