Már majdnem két hónapja itthon, mégis még mindig meglepődnek az ismerősem, ha összefutnak velem az utcán. Nem kellene csodálkoznom. Az elmúlt közel két évből több, mint másfelet a világ másik oldalán töltöttem el. Ez pedig azt jelentette, hogy egyáltalán nem lehetett velem Budapest utcáin összefutni. A világ különböző pontjairól osztottam meg képeimet, élményeimet. Ám most május 15.-én a reggeli órákban haza érkeztem Magyarországra, s úgy tűnik maradok egy darabig.

"Szóval akkor most már hazajöttél, örökre?" Többször hallottam ezt a kérdést, s ugyan pontosan nem tudom megmondani mit is jelent, a válaszom egy majdnem határozott nem. Hiszen nekem nem lehet örökre egy helyben maradni, az utazást ami a szenvedélyem természetesen Magyarországon, Európában is folytatom. Azt sem tudom költözöm-e külföldre a közeli vagy távolabbi jövőben. Majd kiderül.

"És akkor most mit fogsz csinálni?" Már találtam munkát, viszont nem tartom kizártnak, hogy szeptembertől újra egy egyetem falai között találjak magamra.

"Hiányzik Kína? Milyen érzéseid vannak vele kapcsolatban?" Erre a kérdésre nekem az a válaszom, hogy Kínában nagyon szívesen visszamennék, mint turista, viszont nem laknék még egyszer ott. Igaz nagyon hiányoznak a gyerekeim, a nyelv gyakorlása (amikor ezt egy volt csoporttársam mondta egy éve nem hittem neki), az önállóságom és az ott kialakult rutinom, de ez csak az érem egyik oldala. Kínában nem éreztem magamat emberileg szabadnak, fehér emberként egy kisvárosban sokszor telefonnal követtek, illetve nagyon magányos voltam. Persze lehetséges egy nagyobb városban, vagy az ország másik felén (délen) jobb tapasztalatokat szedtem volna össze.

"Milyen hazatérni?" Nagyon nehéz. Aki hallott már kultúrsokkról az bizonyosan tudja, hogy van ennek az ellentéte is, ez pedig a fordított kultúrsokk; amikor az idegen kultúrá(d)ból visszatérsz a sajátodba és ez okoz váratlan meglepetéseket. Kínában sokáig meg tudtak lepni. Már hat hónapja az országban éltem, de még mindig volt új a nap alatt. Hazaérve kettősség fogadott. Egyrészt szuper érzés az ismerős, azt hihettem egy rövid ideig, hogy végre a komfort zónámban vagyok, de hamar rájöttem, hogy ez nem így van. A napok gyorsan haladtak, én pedig azt sem tudtam hol vagyok. Nem tettem a saját dolgomat könnyűvé. Munkát kerestem, barátokkal találkoztam, utaztam és rengeteget szerettem volna a kezdeti időszakból kihozni, ami sikerült is, viszont ennek a következménye az lett, hogy nagyon gyorsan kiégtem, túl töltődtem. Igyekszem jelenleg az egyensúly megtalálására.

Az eddigiek leginkább a családom, barátaim és ismerőseim kérdései voltak. Viszont vannak kérdések amiket szinte minden nap felteszek magamnak: hogyan tovább, milyen céljaim vannak? Hogyan lesz egy kialakított életem itthon is?

Jelenleg azt érzem, hogy nincsen életem. Egy rémes napi rutinom van, ami minden reggel 5:30 és 5:50 között kezdődik majd ezt követi 1,5 - 2 óra utazás. Persze erre mondják azt; tettem én már rémes dolgokat pénzért, például felébredni reggelente hajnalban. Munka után általában hazajövök vagy egyedül sétálok a városban. Nem érzem magamat teljesnek, talán kicsit elveszettnek is. Úgy érzem, mintha 2 szintet visszaléptettek volna legalább az élet nevű játékban. (Igaz egyik kedves barátom szerint az elmúlt két évet szépen elcsaltam, így ne is csodálkozzam.) Irigylem mások 'normális' életét, míg ők tőlem irigylik az átélt elmúlt két évet.

Sokat tanultam a külföldi kalandjaim alatt és igyekszem ezt itthon kamatoztatni. Szeretnék fejlődni és bízom benne, hogy nem sokára megtalálom a helyemet itthon is és tovább tudok lépni a jelenlegi pontról. Csak tervezni kell, majd követni azt. Nem is olyan nehéz, ugye? Időközben pedig észrevettem, hogy a vidéki élet nem is annyira ördögtől való, mint az korábban gondoltam volna.