Pár napja azon gondolkoztam, hogy ne tudná valaki jól érezni magát azon a helyen ahol most éppen én vagyok. Ez kicsit szürreálisan hangzik, hiszen néha én is elvágyódom innen, most mégis úgy érezem, hogy a lehető legjobb helyen vagyok. Kerestem a miérteket. Miért is érzem magam ennyire jól itt? A következőre jutottam.

Ők mindenképpen a listán vannak. Minden órán kapok valami cuki rajzot tőlük.

Folyamatosan olyan dolgokat csinálok, amiket mindig is akartam.

• Biciklivel járok majdnem mindenhova. Ez néha áldás, néha átok egy nagy emelkedő előtt/alatt. Viszont visszafelé annyira csodálatos lefelé suhanni. Budapesten ezt sose tudtam elképzelni, mert nagyon féltem folyamatosan a sok autótól amik körbevettek.
• Piacon/utcán vásárolok. Friss áru, a kedves és mosolygós nénitől. Házi tojás, házi tyúk, amit szeretnél. Itt van a szomszédban, szinte ki sem kell menni a házból. És mennyire jó érzés már ugyanazoktól az emberektől folyamatosan venni az árút vagy a kis süteményt az út szélén? Budapesten sose jutottam el a piacra, ha igen az nem volt ugyanez az érzés. Valahogy ott kevésbé éreztem magam otthonosan a nagyobb vásárcsarnokban, mint itt a piacon.
• Hetente többször "étteremben" eszek. Nevezhetjük-e étteremnek az utcai árust aki délután 5-kor kipakol, ott van este tízig majd másnap reggel a robogó bolt nyit a helyén? IGEN!! Ez az igazi street food számomra. Hatalmas szívvel és szeretettel készül. No meg annyira olcsó, hogy néha eszembe sem jut itthon főzni. S mennyire egészséges és finom! Olyan mintha az igazi nagyim készítené a húslevest. (Persze nem, de értitek... :) ) Emellett nem csak az utcai éttermekben eszek, hanem "fedett helyeken" is, de az sem drágább általában.
• Nem luxus a rák és más tenger gyümölcsei. Hogy mii? Gondolhatod olvasóként. Tenger mellett élek, itt halásszák lényegében. Van egy étterem, ahol medúzás levest szoktam enni és imádom. Az ára 25.000 dong, kevesebb, mint 300 forint. Képzeld ez ezt Budapesten. Több, mint ezer forint egy pho, mennyi lenne ez? Tudom, hogy nem lehet ezt összehasonlítani, de csodálatos érzés lelkiismeretfurdalás nélkül tengeri herkentyűket enni.

Csodálatos emberekkel vagyok körülvéve, mint..

• az (utcai) árusok. Ők azok akik rád mosolyognak és (remélem) nem csak azért, hogy vásároljak náluk. Látják, hogy külföldi vagyok és segítenek nekem türelmesen. Elmutogatjuk mire van szükségünk. Legyen ez áru vagy pénz. Esetleg ha látják hogy nem rögzítettem rendesen a táskámat azt is megteszik helyettem. Ajándékot is kaptam már az egyik "nagyitól", akinél gyakran eszek. Vagy múlt héten nem volt nálam pénz és ezt csak akkor vettem észre amikor édességet akartam venni az egyik megszokott helyemen. Ideadta nekem ingyen. Nem nagy összeg lett volna, otthoni áron 100 forint alatt, de ő is készíti valamiből azt az édességet. Otthon csak nagyon kevés helyen tudnám elképzelni ezt, akkor is ha törzsvendég vagyok. 
• a tanárok. Jó szándékúak, bármennyire nem mindig könnyű nekik kifejezni magukat. Kaptam már ajándékot, tanácsot, dicséretet. Merem állítani, hogy barátokat szereztem egy életre. Vannak közöttük nagyon jó és kreatív tanárok, tőlük sokat tanultam.
• (nemcsak) vietnami barátok. A legjobb barátnőm itt egy bájos bolond vietnami lány, akire mindig lehet számítani. Őszinte, nyílt, tőrődő és szeretni való. Van egy csodálatos tanár barátnőm, akinek a tinédzser tanítványaival szoktunk együtt lenni. Játszunk, eszünk, rengeteget nevetünk. Emellett megismerkedtem pár amerikaival is, akik társaságában jól érzem magam és segítenek, ha baj van.
• a gyerekek. Hát róluk tudnék nagyon-nagyon sokat írni. Kezdve azokkal, akik teljesen elolvadtak, amikor megláttak a vietnami tradicionális ruhában, folytatva azokkal a tinédzserekkel akik a lehető legnagyobb kreativitással oldanak meg egy-egy feladatot, vagy akikkel együtt nevetünk, ugratjuk egymást. Vannak, akik tanáS, persze nem feledve az imádott elsős-másodikos osztályaimat, akik 'Elek', 'Alesz', 'Elesz', 'Ale' felkiáltásokkal futnak hozzám az udvaron vagy az osztályban egy-egy ölelésért. A másodikosok rendszeresen felkísérnek az udvarról a termükbe. Elkobozzák a telefonomat, hogy megnézzék a képeimet és millió rajzot készítenek nekem. (Ha kíváncsiak vagytok az alkotásaikra szívesen küldök belőlük, vagy készítek bejegyzést a legcukibbakból.)
• az irodai dolgozók. Ők azok akikkel napi szinten együtt dolgozok. Szinte a családom a családom helyett. Ugratjuk egymást, dekoráljuk az irodát, segítünk egymásnak. Megosztjuk az örömünket, rákérdezünk a másik bánatára, megbeszéljük a problémákat. No meg persze millió fényképet készítünk együtt. 
• a szobatársam, Bea. A legjobb szobatárs akit ide magamnak. Motiváló, mert sokat dolgozik és annyit alszik, mint én (keveset). Együtt énekelünk, nevetünk és védően ölel át, amikor keservesen sírok . A legnagyobb bánatom, hogy december végén el kell tőle köszönnöm, mert vissza megye a Fülöp-szigetekre, de bízunk benne, hogy nem szakad meg teljesen a kapcsolatunk és megígértem neki, hogy meglátogatom egyszer.

Összefoglalva azt érzem, hogy most jól vagyok. Talán két és fél hónappal a vége előtt érzi azt az ember, hogy még van ideje, de már közel van az otthonához is. Ez amit itt felsoroltam pedig nem minden. Sok a nehézség, de ha megtaláljuk magunkat, akkor minden egyszerűbb. Én nem hiszem, hogy kevesebb lett volna a problémám, ha otthon maradok, csak más jellegűek. Viszont jelen helyzetben azt érzem életem egyik legjobb döntése volt önkéntesnek állni. Akkor is ha néha emlékeztetni kell magamat erre. Mégis: a tengerparton élek, élvezem a munkámat és remek emberek vannak körülöttem. Nehéz lesz ezt überelni.

Az irodai álom csapat. Bea (szobatársnőm), én, Sam (litván srác), Ms Luan (angyali nő, vidám, vicces és lelkes), Ms G. My (legnagyobb segítőnk, stílus tanácsadóm), Ms T. My (a főnök, örül minden örömömnek, segít amikor szükséges, eddig mindent meg tudtunk beszélni), Ms. Tran (nem tud angolul, de fejlődik, csodálatos a mosolya, imádom az arckifejezéseit)